2013. július 24., szerda

Lights off! - #1

Egy vadonatúj AU regénnyel jelentkezem, ami most egy kicsit a háttérbe szorított minden mást (a Sosemvoltot nem, abból nagyon hamarosan lesz friss). Először elvetettem az ötletet, mert anno hihetetlenül abszurdnak találtam hajnali 4 körül, amikor megfogant, de aztán minél többet foglalkoztam vele, annál inkább formába öntötte saját magát, nekem pedig csak annyi dolgom volt, hogy leírjam, és megnézzem, hogyan is fest papíron (képernyőn). Szóval ez amolyan kísérlet.

A történet szerint az egyetemista Sherlock Holmes sztriptíztáncosként dolgozik.
Igen, pontosan. És többet nem is szeretnék elárulni.

(A kép pedig szép nagyban látható, mert piszkosul szexuális.)

megjegyzés: mivel a történet több helyen megköveteli a zenei aláfestést, az adott zenét mindig az adott részhez linkelem (mint látható kapásból az elején is). 


1. FEJEZET



Sherlock a színpadra lépve néhány pillanatra lehunyta a szemeit, hogy a hirtelen kigyúló fények ne vakíthassák el teljesen. A mozgása lassú volt, de annál magabiztosabb, a kifutó vége felé sétálva hagyta, hogy az ing finoman lecsusszanjon a válláról, mintegy véletlenül. A sóhajok és sikolyok kavalkádja, amit a mutatvány csak még inkább felkorbácsolt, úgy lengte őt körül, mint holmi áthatolhatatlan köd, ami mögött a bár falai leomlani látszottak. Sem korlátok, sem szabályok, a végtelen űr láthatatlan ketrecei mögül üvöltve vizslatta a színes, kontúr nélküli foltokat.
A legapróbb mozdulatait is összehangolta a zene ritmusával, a csípője ringott, és amikor a térdei koppanva érintették a talajt, birtokló kezek nyúltak ki felé.
Se nevek, se arcok, csak ujjak és csuklók (kézközépcsontok, ujjpercek, ízületek – egyformák, nincs különbség). Bőr a bőrén, ami a csípőjénél kiváltképp csiklandós.
Ahogy felnevetett, a lüktető kavalkád tovább vonaglott, ő pedig követte a sürgető érzést, hagyta, hogy a zene irányítsa az izmait – végignyúlt a földön a tőle telhető legkéjesebb módon.
Sóhajok, sikolyok, nevetés.
Kezek a derekán. Kezek a combja belső felén.
Megragadta az egyiket, végigvezette a mellkasán, egészen le a hasáig, lejjebb és lejjebb, majd eleresztette, és az ágyékába markolt.
Lecsusszant a színpadról, átvágott az egyik asztalhoz.
Barna hajú nő, alkoholtól csillogó szemekkel. Ötvenfontnyi kézpénzt lengetett meg Sherlock felé, aki megragadta a kezét, és összefűzte az ujjaikat. Engedelmesen átvetette felette a lábát, az ölébe simult, és csak akkor húzódott el tőle, amikor a nő elakadó lélegzettel várta, hogy az ajkai végre az övéhez érjenek.
Sherlock lehunyta a szemét. Elképzelte, hogy közönyös, jeges higgadtsággal csupán külső szemlélő módjára figyeli a jelenetet, hogy képes kihátrálni a saját fejéből, és uralma alá vonni a káoszt. Az adrenalintól robbanni készült a teste, feszült és égett, a vére a fülében dobolt, elvegyülve a zene ütemével.
A sliccét már korábban kigombolta, csak hogy láthatóvá váljon az alsónadrág hiánya, mikor pedig felállt, és háttal a közönségének félig letolta a farmert, a tömeg extázisba esve zúgott fel.
Egy könnyed, kecses mozdulattal lépett vissza a színpadra. Arcán játékos félmosoly ült, kérdőn nézett egyik nőről a másikra, miközben a nadrágjára mutatott. Kezek lendültek a magasba, valaki odakiáltott, „le vele!”.
Abban a pillanatban, hogy Sherlock egy határozott mozdulattal letépte magáról az utolsó ruhadarabot is, kialudtak a fények, és már senki sem láthatta, ahogy a nadrág derekába tűzött papírpénzek felszálltak a levegőbe.

–    Utálom ezt a szart – dohogott Sherlock az orra alatt, ahogy végigsietett a színpad mögötti keskeny folyosón egészen az öltözőkig.
Az inge segítségével próbált megszabadulni a hasára kent vazelintől*, de sokat nem érhetett el alapos zuhany nélkül, ezért nem is igyekezett igazán.
Hideg vizet engedett, és élvezte, hogy a csobogás minden más zajt kiszűr. Ide nem jutott el a dübörgő ritmus, nem voltak sikolyok, sem poharak koccanása, csak mély csend és a víz, ami lemosta róla az érintések égető nyomait. A derekára törölközőt csavarva, félig vizesen botorkált ki a fürdőből. Spotlámpákkal megvilágított tükrök egész sora vette körül, nevetséges, mint valami színházi öltöző. A pupillái tág, fekete lyukakként ültek a szemgödreiben, és őt nézték, csakis őt, saját magát látta a tükörképének tekintetében.
Ujjait a csuklójára simította, magas pulzus-szám, kiszáradt száj. Megszokott tünetek, semmi rendellenes, de most is ellenőriznie kellett magát, mint mindig, ha tablettát szedett be.

A Tigris megveregette a hátát, ahogy berontott, a többiek követték.
–    Műszak vége! – rikkantotta valaki vidáman. – Ezt nézzétek!
A férfi – Anderson (Andy) -, alsónadrágjának pántja szinte nem is látszott az alátűzött pénzhalom alatt, egy-kettő ki is hullott, ahogy levetette magát a krémszínű műbőr kanapéra. Sherlock gyűlölte azt a kanapét, mert folyton odatapadt hozzá, és még kényelmetlen is volt, most fáradtan nézte, ahogy társa végignyúlt rajta, és fintorgott, mert elképzelte, milyen érzés lehet izzadtan odaragadni.
–    Jól van fiúk. – Jim ért be utoljára. Ő fekete farmert viselt. Nem vetkőzött, ma nem. Konferansziéként már csak ritkán tehette, de olyankor mindent beleadott, és a közönség imádta. – Jók voltatok, te főleg – mutatott a Tigrisre. – Holnap mindenki legyen itt hatra, ahogy megbeszéltük, világos? A főnök kiheréli a későket, és akkor nem lesz mit himbálni a színpadon.

A bár pontban hajnali négy órakor bezárt.
Ilyenkor irracionálisan csöndes és üres volt, de Sherlock szerette ezt a törékeny nyugalmat, amikor a fülledt vágy már nem szennyezte a levegőt.
–    Fárasztó nap, mi? – Molly letette a tálcát a pultra, és kioldotta a fekete kötényét, hogy azt is mellédobhassa.
–    Az.
–    Hát… elég sokan voltak. Figyelj, öhm, ha gondolod… én, szívesen… haz-haza viszlek. Tudod, kocsival. Havazik, és gondolom, nem akarsz…
Sherlock kérdőn pillantott a lányra, aki zavarában nekilátott, hogy összehajtsa a kötényt, de ez most látszólag nehezebb feladat volt számára, mint máskor.
–    Köszönöm, de inkább gyalog megyek.
–    Öhm, jó, persze. Akkor holnap!
Azzal Molly egy zavart mosollyal az arcán elsietett, de Sherlock így sem maradhatott sokáig egyedül, mert szinte rögvest felbukkant Lestrade.
–    Főnök! – Sherlock elnyomott egy ásítást. – Milyen a mai bevétel?
–    Pocsék, mint mindig, az utóbbi időben. Habár, talán annyira nem siralmas, mint múlt pénteken.
Lestrade a pultra dobta a fekete noteszét, aztán mellékönyökölt, és mélyet sóhajtott. Sherlock tudta, hogy meg kell kérdeznie - nem, valójában nem kell, hiszen tud mindent, látja a kócos, ősz hajon, a szem alatti karikákon, de ezt várták el tőle. Lestrade várta.
–    Carol?
–    Bevallotta, hogy viszonya van – a férfi háttal a pultnak dőlt. – Válni akar.
–    Jobban járnál.
–    Lehet.
–    Biztos. Ha nem a fölösleges szentimentalizmusodra hallgatnál, már régen megszabadulhattál volna tőle.
–    Na, jó, tudod mit? – Lestrade nyögve lökte el magát a pulttól, hogy megkerülve azt mögé állhasson. Felkapott egy üveg whiskyt és két poharat, majd miután két emberes adagot töltött, az egyiket Sherlock felé lökte. – Nem fogom hagyni, hogy tönkretegye a báromat – jelentette ki határozottan, ezt megpecsételte azzal, hogy egy hajtásra lehúzta a whiskyt. – Ez nem szentimentalizmus, hanem üzlet. Ha elválunk, viszi a felét, és el akarja adni. Állítólag van rá vevő, Irene… valaki.
–    Adler. – Sherlock csak forgatta az ujjai között a poharat, és nézte, ahogy a fény megtörik a mozaikmintázaton. – Két sztriptíz bárja is van. Járt itt a múlt héten.
–    Én nem találkoztam vele.
–    Csak bejött felmérni a terepet, de kiszúrtam. Lelkes volt, mégis feltűnően sokat ült a pultnál. Miniszoknya és magas sarkú. Túl feltűnő. Ráadásul túlzottan nagylelkűnek bizonyult.
–    Mennyit kaptál?
Sherlock egy-két pillanatig még szemezett az itallal, majd végül úgy döntött, követi főnöke példáját, és legurította.
–    Kereken háromszázat.
–    Ribanc.


***

–    Na, hogy megy?
–    Már minden hirdetést felhívtam, de semmi. Egy étterem konyhájára felvennének, de nevetségesen kevés a fizetés, egy hónapig sem húznám ki belőle. És kifogyott a tollam.
John az asztalra dobta a tollat, majd ugyan azzal a mozdulattal félrelökte az újságot is, amin sebtében bekeretezett, beikszelt, átfirkált apróhirdetések hosszú-hosszú sora állt. Az egyetemi büfé hangzavarában a saját gondolatait is nehezen hallotta meg, de most az egyszer még örült is ennek, mert félt, hogyha kettesben maradna velük, azok felfalnák.
–    Kölcsön kellene kérnem Harrytől – motyogta.
–    Figyelj, lehet, hogy találtam valamit. – Mike Stamford megszorította a vállát. – Úgy hallottam, hogy kellene egy kisegítő a Cashmere Clubba.
–    Cashmere… Nem ismerem.
–    Az nem baj. Egy haverom ott melózik, talán be tudlak juttatni.
–    Leköteleznél.
–    Gyere!
John magához kapta a holmijait, és magában fohászkodva eredt Mike nyomába. A diákokat kerülgetve siettek át az egyetem egy másik szárnyába. A hideg szél pirosra csípte John arcát, aki próbálta minél szorosabbra kötni a sálját, de hiába. Végül nem vesződött vele, inkább azzal volt elfoglalva, hogy megpróbálja a lehető legjobb benyomást kelteni, és mindenképpen megszerezni az állást. Bármit hajlandó volt elvállalni, a pénzhiány ugyanis hatalmas hullámokat vetve tombolt a feje felett – számlák, az egyetemi kiadások, a Harrytől kölcsönkapott kocsi fenntartása, a számlák, és a számlák, és mindennek tetejébe Johnnak még olyan apróságokkal is törődnie kellett, mint az evés. Sürgősen munkára volt szüksége.

–    Milyen volt a tegnapi vacsora azzal a biológussal? – kérdezte Mike, mikor becsukódott mögöttük az épület ajtaja, és végre nem ostromolta őket a havazás. – Hogy is hívják? Eva?
–    Sandra.
–    Ja, tényleg. Szóval? Meg volt?
–    Tessék? – John a homlokát ráncolta. – Dehogy! Nem fogok rámászni az első randin. Amúgy sem hiszem, hogy újra találkozunk.
–    Miért?
–    Nem t’om. Nem találtuk meg a közös hangot.
Mike mosolyogva forgatta a szemeit, majd eltűnt a sarkon. Ötpercnyi monoton gyaloglás után sikerült rálelni a keresett személyre.
–    Ott van, ő az!
John a mutatott irányba nézett, és próbálta kitalálni, hogy vajon ki lehet az a bizonyos. Végül egy magányosan ácsorgó férfi mellett álltak meg, sötét haján még nem olvadt el egészen a hó.
–    Sherlock, ő itt John Watson.
Sherlock gondosan végigmustrálta a vacogó Johnt, végül elfogadta a felkínált kezet, mi több, megengedett magának egy halovány mosolyt is.
–    Sherlock Holmes. – Ujjai feljebb siklottak John csuklójára, és megfordította, hogy minden irányból megszemlélhesse. - Nincs gyakorlatod, de majd beletanulsz. Nem dohányzol, ez előny, de… nem igazán bírod az éjszakázást. Viszont van állóképességed, és a jelen helyzetedben nem igazán teheted meg, hogy válogass. Van türelmed az emberekhez? Áh, orvostanhallgatóként nyilvánvalóan.
John homlokráncolva hol Mike-ra, hol Sherlockra pillantott, aztán – némi erőszakkal ugyan -, de sikerült kiszabadítania a kezét a másikéból.
–    Te mikor meséltél rólam neki? – kérdezte kétkedőn.
–    Soha – ingatta a fejét somolyogva Mike. – Sherlock ilyen. Előtte nem igazán tud titkot tartani az ember.
–    Aha. És öhm… mégis milyen melóról lenne szó?
–    Holnap este 7.15-kor a Cashmere előtt. Kényelmes cipőben gyere.
–    Várj! – John a távozni készülő Sherlock után szólt, próbálta elrejteni a hangjában bujkáló meglepettséget. – Egy szóval sem mondtam, hogy elvállalom. Azt sem tudom, miről van szó.
–    Ha kell a pénz, el fogod. 7.15. Cashmere Club.

***

John szemeiben éles kontraszttal fénylett a Cashmere Club felirat, ahogy ott ácsorgott a hólepte utcán, és farkasszemet nézett a bejárattal.
Férfi sztriptíz bár.
A fénylő szöveg beleégett a koponyájának a falára is, ott villogott szakadatlanul, és ő már-már ott tartott, hogy megfordul, és inkább haza megy. Kezdte kínosan érezni magát a járókelők tekintetétől övezve, de végül erőt vett magán, és benyitott. Úgy érezte, mintha minden szem őrá szegeződött volna, amíg belép.
Kellemes meleg csapta meg és finom, édeskés illat, egészen halkan zene szólt. John sosem járt még ehhez fogható helyen, ezért elképzelni sem tudta, mi fogadja majd. A ruhatárnál felkapott egy szórólapot, ami az aznap esti műsort hirdette.


–    Na ne -  suttogta, csak úgy magának, és megeresztett egy szakadozott nevetést is.
Kezdett komolyan félni a felkínált állástól, amin csak rontott a kép, ahogy elképzelte magát cowboy kalapban, csizmában és egy szál piros alsónadrágban. – Hát erről szó sem lehet…
A férfi, a ruhatáros srác fürkésző tekintetétől kísérve toporogni kezdett. El akart menni, szó nélkül kislisszolni, mielőtt még észrevennék, hogy egyáltalán itt járt, mégsem mozdult. Szüksége volt a pénzre. Nagyon. Ezért fogát csikorgatva belépett a bárba, és csak remélni merte, hogy az este folyamán nem kell megszabadulnia egyetlen ruhadarabjától sem (azokat nem számítva, amiket a ruhatárban hagyott).

–    John? John Watson?
John a női hang irányába fordult – örült, amiért nem kellett tovább bámulnia a kifutót -, és szembe találta magát egy tőle magasabb, dús göndör hajú nővel.
–    Igen, én vagyok, de honnan-…?
–    Ide nem igazán járnak férfiak, gondolom, ez nem lep meg különösebben. A flúgos mondta, hogy jössz. Késtél.
A nő levágott egy fekete kötényt a pultra, és intett Johnnak, hogy vegye fel. A férfi habozva, de engedelmeskedett.
–    Tudom, bocs, nagy volt a forgalom. Flúgos?
–    Holmes. Már azt hittem, felültetted, és rám szakad ez az egész. Na, gyere már!
A nő ingerülten kilépett a pult mögül, de John csak állt ott vele szemben értetlenül.
–    Ne haragudj, de valójában azt sem tudom, milyen munkára-…
–    Pult. Most. Siess.

Az italokkal feltöltött polcok félelmetesen tornyosultak John fölé, és hirtelen elbizonytalanodott – újfent -, de végtelen megkönnyebbülés áradt szét a mellkasában, amikor tudatosult benne, hogy ha úgy dönt, megválik a pulóverétől – amire a benti meleg miatt komoly kilátások voltak -, azt önszántából teheti, és senki sem tapsolja meg érte.
–    Új vagy! – mosolygott rá egy nő kedvesen. Hirtelen bukkant fel, John észre sem vette őt egészen addig, amíg meg nem jelent a jobbján. – A nevem Molly. Molly Hooper.
–    John Watson, és igen, új vagyok – mosolygott. – Nagyon is. Sosem jártam még… ilyen helyen.
–    Látszik, hogy idegeskedsz. Nyugi, nem vészes. Neked csak a vendégekkel kell törődnöd, de amíg tart a műsor, addig mi visszük ki az italokat, szóval neked könnyebb dolgod lesz. Addig  fel tudod mérni a terepet.

Ekkor két fiatal lány lépett oda hozzájuk, de Johnnak tökéletesen sikerült helyt állnia. Valóban nem volt pultos gyakorlata, és igaz, hogy Mollynak kellett segítenie benne, hogy megtalálja a fehér rumot, de nővérének hála biztos kézzel készítette el a két Mojito koktélt.
–    Nem is rossz, új fiú – nevetett fel Molly, mikor a vendégek tovább álltak. – A többi koktél receptje ott van a pult alatt, látod?
–    Kösz. – John előkapta a kék kis füzetkét, hogy átlapozza, de a kézzel írott szövegek első látásra elég kriksz-kraszosnak tűntek. – Ő ki?
A göndör hajú nő magához vett egy üveg pezsgőt a pult másik felén, meg néhány poharat, elrendezte őket a tálcáján, és már el is viharzott.
–    Sally Donovan. – Molly halovány grimaszba húzta a száját. – Néha kicsit undok, de ne törődj vele. Mindig ő van a pultban, ha nincs állandósunk, és hát az utóbbi időkben…
–    Igen?
–    Hát, kevesebb lett a fizu, ezért Carl felmondott. Sally meg utált itt lenni.
–    Kevesebb fizu? Nagyszerű… - John Molly kérdő tekintetére csak intett, hogy nem számít, majd visszafordult, hogy tovább tanulmányozhassa a füzetet.
–    Megyek, szólok a főnöknek, hogy itt vagy.
–    Várj, Sherlock merre van?
–    Mindig nyolcra jön.

De Sherlock nem bukkant fel. John azonban nem igazán törődött vele, valójában azt sem tudta, mit mondhatna neki – a munka lefoglalta a csapongó gondolatait. Az emberek ugyanis – kizárólag nők –, fél kilenc felé egész csapatokban érkeztek, rutintalansága miatt pedig némileg lassabban haladt a kiszolgálás, mint kellett volna.
Pontban 8.30-kor a halk háttérzene egy csapásra megszűnt, a fények kialudtak, és már csak a színpad maradt megvilágítva. John kitöltötte a két likőrt, majd – minthogy a nők lassan elvándoroltak a pulttól, és az asztaloknál foglaltak helyet -, megengedhette magának, hogy pihenjen egy kicsit.
Egy férfi sétált ki a színpadra, feszes bőrnadrágot viselt, és a kellemes meleg ellenére prémes nyakú kabátot, ami a lábánál örvénylett minden lépésénél. Mímelt elegancia lengte körül, meztelen mellkasa fénylett a reflektorok fényében. Kitárt karokkal, a tapsviharban fürödve sétált előre, amikor pedig megszólalt, a hangja végtelenül lágy volt.
–    Nem fáznak, hölgyeim? Mintha kicsit hűvös lenne idebent. – Fázósan összehúzta magát. – Ne fűtsünk be egy kicsit?
A tömeg felmorajlott, egy emberként emelték a magasba a poharaikat. John hirtelen vadidegennek érezte magát ezen a helyen.
–    Csavarjuk fel a hőmérsékletet! – kiáltotta a színpadon álló férfi. – Gyerünk, hölgyeim, hangosabban! Ez az! Pénztárcákat elő, tessék bőkezűen megjutalmazni a cowboyainkat, akik ma csakis az önök kedvéért vágtattak idáig! Hölgyeim, a színpadon a vadnyugat csődörei!

A reflektorok kihunytak, hogy átadják a helyüket egy sejtelmes kékes fénynek. A kabátos férfi – Big Jim, ahogy elejtett félszavakból Johnnak sikerült megtudnia -, eltűnt, és hat másik jelent meg helyette.

 
A zene vidáman dübörgő ritmusa bezengte a bárt, a nők sikolyai elvesztek benne. A hat cowboy háttal ügetett a színpad széléig, és John majdnem hangosan felnevetett, amikor megfordultak. Sherlock a jobb szélen állt, fehér kalapban, kopott farmerben és hasított bőr mellényben, a csípőjén pisztolytáska ringott.

De most valahogy más volt. Az arca megváltozott a színpadon, John pislogva figyelte minden mozdulatát. Kecsesen mozgott, egy cowboyhoz mérten talán túlontúl kecsesen is, és nem volt fogható ahhoz az alakhoz, akivel ő az egyetem folyosóján találkozott. Sherlock itt vidámnak tűnt, a zenével együtt lüktetett, a színpadon élt és lélegzett, felszabadult volt.
Amikor először látta, sokkal inkább volt unott és élettelen.

Lasszóval húzta magához a nőt, aztán az ölébe kapta, és körbefordult vele.
A földre fektette és vonaglott a lábai között.

Csak a csizmáját, egy fekete alsónadrágot és a kalapját hagyta magán.

John kezdeti idegessége lassan feloldódott, most villámcsapásként tért vissza. Végigcikázott a végtagjain, és az ujjain át távozott.
A szám felénél már teljesen megfeledkezett arról, hogy pontosan miért is van ott. Hálát adott a félhomályért, mert ahogy Sally megbökte a vállát, piszkosul zavarba jött, az arca a másodperc töredéke alatt lángolni kezdett.
–    Három Daiquiri, egy Grasshopper és két Cosmo lesz, ha befejezted végre a nyálcsorgatást.


***

A műsor után Sherlock kényelmesen zsibbadt tagokkal vágta le magát a gyűlölt kanapéra, hogy összeszámolhassa a pénzt. A levegő alkohol és kölni szagától bűzlött, ő mégis mélyeket szippantott, hogy megnyugtassa felhevült testét. A mellkasa hullámzott, úgy zihált, mintha futott volna, pedig az utolsó száma kiváltképp nyugodtra sikeredett.
Az extasy azonban hajtotta őt, és levezetésre váró adrenalin löketet adott.

Félredobta az alsónadrágot helyettesítő, vastag pisztolytáskát, majd egy gyors zuhany után nadrágot húzott, fejébe csapta a kalapját, és visszasietett a bárba.
John a pult mögött állt. Nem vette észre, hogy ő visszajött, hiszen ott tolongtak előtte a vendégek, és ő sem ment közelebb.
Korábban látta, hogy John a pultra támaszkodva nézte végig a műsort.

Lestrade zaklatottan rontott ki az irodájából, amikor Sally épp bezárta a főbejáratot. Négy múlt pár perccel.
–    Szeretném, ha legközelebb nem barmolnád el a rendelést – morgott a telefonba. – Igen, tudom, hogy mennyi az idő, de a holnapi szállítmány miattad fog késni.
Ahogy Sherlock mellé ért – aki az egyik asztalnál ült -, odaintette Jimet is, majd anélkül, hogy letette volna a telefont, hadarni kezdett.
–    Bejött egy lánybúcsú péntekre, ti mentek. Jim, beszéld meg a fiúkkal, hogy valaki vegye át aznap a helyed.
A kezébe nyomott egy papír cetlit, és a pulthoz sietett. Ott töltött magának egy italt, aztán egy darabig folytatta a vitát a telefonnal.

John feltakarított, mert nem rég kiöntött valami felettébb ragadós italt, és várt. Mert nem tudta, hogy mihez kezdjen, mi több, abban sem volt biztos, hogy akar-e itt még bármihez is kezdeni.
Beszélnie kellett Sherlockkal. Megköszönni a lehetőséget, de ez nem neki való hely, ráadásul rengeteget bénázott („Nem volt vészes!” – nyugtatta őt Molly korábban), és feszélyezve érezte magát a félemeztelenül rohangáló – esetenként meztelenül vonagló – férfiak között.
–    Ez nem nekem való – nyögte ki végül, mikor Sherlock elsétált mellette.
–    Micsoda?
–    Ez a hely. Nézd, kösz, hogy bejuttattál, meg minden, de…
–    Menekülni akarsz? – Lestrade nevetve fordult felé. A mobilja a pulton pihent. – Épp, mikor fel akarlak venni?
John kényszeredetten felsóhajtott.
–    Pocsék pultos vagyok.
–    Majd belejössz. Nincs elég emberem, szükségem van rád. És ahogy hallottam – itt sokatmondóan Sherlock felé pillantott -, neked is a melóra. Hajlandó vagyok tárgyalni az órabérről, de csak pénteken. Szerdán és csütörtökön zárva vagyunk. Jó éjt, fiúk!

Molly és John jöttek el utolsóként. A kinti szél még hidegebbnek érződött a bárban megrekedt meleg után, John egészen a fülére húzta a sálját.
–    Remélem – kezdte Molly -, hogy kitartasz mellettünk.
–    Őszintén, még nem tudom. Nem tartozom ide.
–    Én is azt hittem az első napomon. Sőt… igazából most is. De megszokja az ember. Nem olyan rossz. Majd megismered a többieket is, és rájössz, hogy egész jó kis csapat ez.
–    Kösz, hogy marasztalni próbálsz. Gondolom, pénteken látjuk egymást.

John megkönnyebbült, mikor végre beülhetett a kocsijába. Lassan indult el, ugyanis ismét havazni kezdett, ráadásul fáradt karjai tompa fájdalommal tiltakoztak a vezetés ellen. Jelenleg azonban az sem zavarta volna, ha dupla annyi idő alatt ér haza, mert tudta, hogy a holnapi első órájára már úgysem sem fog beérni.



--------------------------------
* A vazelintől a bőr szép fényes lesz, és kiadja például a hasizmokat.

megjegyzés no.2: elképesztő módon bizonytalan vagyok ezzel az egésszel kapcsolatban, szóval véleményeknek most extrán örülnék! Pozitívnak, negatívnak, mindennek.

22 megjegyzés:

  1. Nos...ööö... izzééé... ezek voltak az első "kifejezések" amik elhagyták a számat amikor a végére értem :D
    Meredek téma, de bejött. Rohadtul bejött! Ne legyél bizonytalan, szerintem ez igenis remek. Egy ilyen környezetbe, helyzetbe beleilleszteni őket... jót tett a fantáziámnak.
    Sherlock kifogástalan kinézete egy sztriptíz bár színpadján? Kitalálni se lehetne jobbat.
    Ahogy leírtad megelevenedett, vibrált. John meg csak hab az így is tökéletes tortán.

    Nem csak az a kép, hanem az egész nagyon szexuális :D (Y) <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. *puff!* ez a hatalmas kő puffanásának a hangja, ami leesett a mellkasomról. elképesztő módon féltem a visszajelzésektől, mert tényleg meredek téma, és nagyon nem akartam legurulni a dombon. boldogtáncot járok örömömben, hogy tetszik! :D yay!

      Törlés
  2. Én úgy vagyok vele, hogy éljenek az ilyen extrém és meredek lépések! A karkaterhűség száz százalékos, a történet fordulatszáma is, pedig ez még csak az első fejezete.
    Sherlock, mint sztriptíztáncos! Te jó ég! Viszont tetszik. És nagyjából úgy festettem néha, mint egy paradicsom. Elpirultam nah, de csak azértmert fehér a bőröm, meg minden. Eh, nem ez a lényeg.
    A lényeg az, hogy tessék folytatást irni, mert ez egész egyszerűen brilliáns. Szexuálisan brilliáns, még akkor is ha ez a megállapítás csak nálam létezik.
    Óh és karakterhűségből is ötös!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. iszonyúan örülök, hogy tetszik! és hogy sikerült karakteren belül maradnom - ami mocskosul nehéz ebben a helyzetben, mit ne mondjak -, szóval még mindig lejtem a boldogtáncomat!
      na, akkor megnyugodtam, hogy van érdeklődés a folytatás iránt, úgyhogy készülj, fogsz te itt még pironkodni ;D

      Törlés
  3. Őszinte leszek: amikor elkezdtem olvasni a bevezetőt, első reakció: valaki túl sokat ivott vagy csak álmodom ezt az egészet xD De aztán rátértem a sztorira és most itt pirulok (mit tettél velem??????) mert minden egyes szavát élveztem és magába szippantott a sztori :P Szégyen, nem szégyen, alig várom a folytatást! :D
    A karakterek nagyon ott voltak, baromira kreatívan helyezted el a szereplőket (Anderson, mint sztriptíztáncos, epic win xD)
    és minden a helyén volt... ez így hülyén hangzik, de nagyon-nagyon tetszett :D
    A cowboyos posztert pedig te csináltad? Csak mert megláttam és azonnal felébredt bennem a kedv, hogy elmenjek az eseményre, amit hirdet, bármi is az :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. köszönöm!
      "valaki túl sokat ivott" xD valahogy így éreztem magam írás közben is.
      Andersont MUSZÁJ volt beleírnom :D mondjuk őt nem szeretném elképzelni a színpadon x'D
      a posztert én csináltam, igen, de ne kérdezd, miért angolul :/ szerettem volna valamit, ami sejteti a műsor tartalmát, de azért elegáns is.
      elképesztően bizarr érzés beleszuszakolni a már jól ismert szereplőket ebbe az irracionális környezetbe, mert ez tulajdonképpen merénylet a természetük ellen, éppen ezért virul most az én törékeny lelkem, hogy azért mégiscsak sikerült összehoznom (eddig, legalábbis), és tetszik az alapötlet. :)

      Törlés
  4. Már reggel elolvastam, csak aztán rohannom kellett, és szerettem volna egy normális megjegyzést összehozni, amire most jutott időm.
    Én eleinte szkeptikusan álltam az alapötlethez, ritkán jönnek be nekem az ilyen kupis-sztriptízes-szexmunkásos AU-k, de ez a történet eddig nagyon tetszik, szépen felépíted a világot, és az első fejezet után kíváncsi vagyok, mit hozol ki belőle, merre viszed el. :) (Johnlock lesz, gondolom, a végén, ugye? Ugye?:P)A képekért én is odáig vagyok, mondjuk a borítóképről elég nehezemre esett lejjebb görgetni...öööö... (Jah, van egy visszatérő álmom: beragadok egy liftbe Benedicttel és egy csokitortával. Nem tudom, mit jelenthet, szerintem semmi jót. XD)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. én úgy vagyok az ilyenekkel, hogy vagy megfog, vagy nem, de általában nincs bajom velük, mmint a kupis-sztriptízes-szexmunkásos AU-k. de ez is olyan kategória, amiről azt hittem, "na ilyet sem fogok soha írni". hát, khm...
      örülök, hogy azért tetszik, és igen, johnlock lesz, naná hogy az :D
      a borítóképnek pedig iszonyúan nagy szerepe van a történet megszületésében, mert amíg harcot folytattam magammal, hogy megírjam-e vagy sem, megtaláltam ezt, és tudtam, hogy nekünk közös a sorsunk.

      az álmod jelentése pedig: a sorsod az, kedvesem, hogy London emeletes épületeit kell járnod egy csokitorta társaságában :D előbb utóbb csak horogra akad... ;)

      Törlés
  5. Hát ez a sztori Candy...elképesztő. Basszus, lehet hogy részeg voltál mikor kitalálátad, de nekem nagyon bejön, szóval várom a folytatást. :3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. színjózanul, nutellás chipset majszolva jött az ihlet hajnali négykor *a többi körülményt most hagyjuk*
      a frisst megpróbálom szabályos időközönként |hetente| hozni, szóval elvileg szerdára várható a második fejezet. gyakorlatilag majd kiderül.
      örülök, hogy téged is megnyertelek vele :D

      Törlés
  6. Ez egy veszett jó AU! *Folytatásért esdeklek.* Egyébként a zenék külön tetszettek, és illettek a környezetbe. Sherlock és a drogjai hitelesek voltak, és John formáját is hoztad. (Jim-et külön imádtam. Azért megnézném egy fellépését) Írj folytatást!! Ezt a remek sztorit nem lehet függőben hagyni :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. köszönöm szépen ♡ külön öröm, hogy a zenék is tetszenek, mert én imádom őket, és lesz még sok ilyen! és Jim is fog nekünk riszálni, afelől biztosíthatlak ;)

      Törlés
  7. Szia! Nohátkhm... Nagyon örülök, hogy belekezdtem, mert eszméletlenül jó lett! A stílusod eddig is nagyon tetszett, és itt is hoztad a formád. Az AU miatt féltem kicsit, de mindent elhittem, főleg Jimet, de komolyan. Lestrade, mint bártulajdonos??? Remélem, Mycroft is fel fog bukkanni.:) Csak ömlengeni tudok, bocsánat, de talán a következő fejezethez már értelmes véleményt fogok írni.
    Amúgy meg: Cashmere Club? *meghalt*
    Gratulálok, és sok sikert a folytatáshoz!:)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. *ölel* (づ。◕‿‿◕。)づ köszönöm szépen, nagyon örülök, hogy sikerült téged is behálózni! ;) ne aggódj, Mycroftnak is szánok ám szerepet, eszem ágában sincs kihagyni a buliból.
      "Csak ömlengeni tudok, bocsánat..." ömlengésért soha ne kérj bocsánatot. szeretem, ha fényezik az egóm xD de komolyan, örülök, hogy tetszett!

      a Cashmere nevet valójában loptam, mert hogy Pesten is van egy [Kashmír klub, reklám helye], de az a legjobb tudásom szerint nem sztriptízbár :D viszont a névbe beleszerettem.

      Törlés
  8. Először csak néztem, hogy jézusom, én ezt nem akarom tudni. Aztán elolvastam... és megszerettem. Olyan jó ez, hogy nem lehet nem szeretni. ^^
    Az alaphelyzet maga vicces, mert (Anderson sztriptíztáncos) szegény Johnnak megtaláltad a legawkardabb melót, de a karakterekben megmaradt a komolyság, és már nem tudom, mit akartam ebből kihozni, mert álmos vagyok. A lényeg, hogy ez jóféle lett. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. 1) *nicknév <3*
      2) nagyon köszönöm. de tényleg nagyon. ヽ(*・ω・)ノ amikor feltöltöttem, tűkön ülve vártam, hogy mit szóltok majd hozzá, és most annyira jó érzés, hogy szeretitek! nagyon igyekszem, hogy megtartsam a karaktereket a maguk "eredeti" valójában, és megmaradjon a komolyságuk is, remélem, h később is sikerülni fog.
      Andersonról pedig nem nyilatkozom :DDD
      még egyszer köszönöm, főleg, hogy írtál!

      Törlés
  9. A történetbe már önszorgalomból belekezdtem nemrégiben, de most a jelölése miatt újraolvastam az első fejezetet. Általában nem szoktam kritikát írni, mert mindenkivel szemben [magamat is beleértve] elképesztően kritikus vagyok, és senkit nem akarok megbántani. Viszont írtad, hogy szívesen fogadsz részletesebb véleményeket, szóval készülj fel, mert most szövegelni fogok :D


    Először is: a sztori zseniális. Tipikusan az a történet, ami napokig motoszkál még az ember fejében, és alig várja a következő fejezetet [egy lebilincselő történet, na] - felébreszti azt a lapcsücsök-gyűrögető reflexet :D


    Az ötlet tényleg elég merész; elég sok stripper/hooker AUt olvastam, és a (keserű) tapasztalatok miatt már elég óvatos vagyok a "műfajjal" - a te történeted viszont büszkén és elegáns gerinccel megáll ott, ahol ezek általában és szinte kivétel nélkül mind elcsúsznak. Látszik, hogy utána jártál, jól átgondoltnak és gondosan szerkesztettnek tűnik, pont jó a tempó, minden karakter a helyén van és pont annyi "képernyőidőt" kap, amennyit kell, elképesztően jók a kikacsintások a kánonra (Sherlock dedukció és droghasználata [azért külön taps, ezt sokan kihagyják], Mike meg a kerítőszerep [hangosan feléjeneztem]).


    A stílusodban nagyon tetszenek az apró kis részletek: ezek teszik hitelessé a történetet, és irigyellek érte, de cudarul :D A narrációddal megteremtett hitelesség nálam két helyen ingott meg. Az egyik: hiányolok egy leírást a klubbról... vagy bármiről. Lehet, ez része a későbbi fejezeteknek, megértem, hogy az első fejezetet nem akartad ezzel belassítani, hogy pörögnie kellett; így viszont van egy saját headcanonom a klubról, a bárpultról, Johnról [Sherlockra koncentrálsz, de John is sokat változik azzal, ha egyetemista - és nem vagyok benne biztos, hogyan képzelem el] - viszont amikor az író és az olvasó elképzelései ütköznek egy ponton, az elég kellemetlen [úgy értem például, amikor egy regény felénél derül ki, hogy a karakter, akit alacsony ürgének képzeltél el, valójában egy langaléta afroamerikai... fanfiction esetén persze kisebb az ilyen veszély, hiszen adottak a karakterek, de legalább a helyszínt, a ruhákat nem ártana talán ügyesen "tisztázni", akkor is, ha a világ legunalmasabb dolga a leírásokkal szórakozni, amikor az embernek annyi mondanivalója van, mint neked.]
    A másik, hogy nem vagyok benne biztos, hogy a Cashmere Klub akkor most milyen jellegű sztiptízklub. A plakát és a szereplők kommentjei, az előadások egy exkluzív luxushelyre utalnak, de ennek ellenére felvesznek egy amatőr pultost (akkor is, ha "protekcióval") és a közönség hozzáérhet a táncosokhoz (az előadóművész ilyen helyeken általában szent és sérthetetlen, asztalhoz, nézőhöz a hooker megy, nem a stripper, neki csak a pénzt adhatod).


    Ezek tényleg csak apróságok voltak [bármilyen feleslegesen hosszan tértem is ki rájuk], amikre csak úgy figyeltem fel, hogy szándékosan kritikusan olvastam előzetes pontozás közben, sorról-sorra, összehúzott szemmel hümmögve. A történet ennek ellenére is magával sodort. Nem csak a versenyen tartom komoly esélyesnek, hanem a privát olvasólistámon is, bár töredelmesen bevallom, jószántamból már nem szoktam Johnlock ficeket olvasni [merő terápiás célzattal... körülbelül ötszázon vagyok túl - és ez kiemelkedő közöttük]. Szóval sok sikert (minden értelemben) és ha nem... igazán örültél a kritikámnak, akkor szólj rám, és csendestárs leszek :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. *tejóég-tetszik-neki!!*
      *dead*
      Amikor megláttam a kommented, kaptam egy kisebb szívrohamot - a lehető legpozitívabb értelemben véve. Mert az, hogy Te vetted a fáradtságot, és egy ilyen kimerítő véleményt írtál az én ficemhez, ez megtisztelő.
      Köszönöm szépen, valami eszméletlenül boldoggá tettél vele - igen, mindig minden kritikának örülök, főleg az építő jellegűeknek, de még a negatívnak is - a vélemény az kérem, vélemény, nincs különbség, és én mindre kíváncsi vagyok.

      Az meg, hogy még tetszett is, űber-szuper boldoggá tett *azt azért mégsem írhatja le, hogy körbetáncolta a szobát örömében, igaz-e?*
      Igen, a klubról tényleg hiányzik egy leírás - ez viszont egész eddig fel sem tűnt, most viszont egyenesen szúrja a szemem. A későbbiekben sokkal jobban oda fogok a leírásokra figyelni - eddig folyamatosan a karakterhűséggel voltam oda, és ez úgy látszik, elvette a figyelmem másról. A későbbi fejezetekben ezt megpróbálom kijavítani.
      A kánon-ütközéseket igyekszem elkerülni, mert az tényleg borzasztó, teljesen kizökkent a hangulatból is (engem legalábbis biztosan).

      Utánanéztem az ilyen bároknak, és úgy vettem ki, hogy sok helyen szabad a tapi akkor (és csak is akkor!), ha maga a táncos is megengedi, de semmi több (persze, van, ahol tényleg tilos az ilyesmi). Valójában nem szeretne ez egy teljes mértékben exkluzív hely lenni (de az a legalja típus sem) - valami elegáns/színvonalas, és megfizethető klub -, ezért gondoltam (na meg, hogy érdekesebb legyen a dolog :), hogy az arany középutat választom, de ebből még lesznek konfliktusok a történetben.

      Nem, ezek nem apróságok, nekem legalábbis biztosan nem - semmi sem az, amin még lehet javítani, és fejlődhet általa az ember :).
      Megpróbálok figyelni ezekre is - persze, csak ha sikerül kilábalnom a sokkból, hogy összességében tetszett!

      És ne, kérlek ne legyél csendestárs, veszettül örültem a kritikádnak! ♥‿♥

      Törlés
  10. Hát. Khm. Raistlin után kritikát írni nagyon, de nagyon kellemetlen. Kérlek ignoráld a jelenlétem, de hát valamit írnom kellett.
    Olyan rég kerülgetem ezt a ficet, hogy az nem igaz. Mint Dean a forró pitét. Ugyanis (azt hittem) egy ehhez hasonló írásba futottam bele még Sherlockianná válásom hajnalán, és szűzies lelkemnek eléggé betett ez a leplezetlen gay porn fíling, ami miatt másfél-két évig nem hogy nem írtam egy betűt sem a műfajban, nem is voltam elolvasni senkiét. Aztán mindig amikor errefelé jártam, meg másfelé, és mindenki agyondicsérte, elkezdett gyanús lenni a dolog. És tegnap, amikor is láttam, hogy hozzászóltál az illfated-hez, elhatároztam, hogy lesz, ami lesz, belevágok, aztán ha morbid lesz, veszek egy neutralizálót. Hát nem fogok.
    Visszaolvastam a többi kommentet, és nagyon vicces volt látni, hogy mindenki azzal kezdte, hogy 'hát nem tudtam, mire számítsak, DE EZ EJJ DE ZSÍRKIRÁLY VOLT' és sajnos egyet kell értenem. A karakterek, a történet és a helyszín, mind olyan pontosan és életszerűen vannak felépítve, mintha egy igazi regény lenne, és az is tetszik, hogy nem rágsz mindent az olvasók szájába. És itt nem csak a sutyimutyi jelentekre gondolok a bárban, hanem úgy egészében.
    El kell mondanom, hogy iszonyatosan tisztellek, amiért ilyen bátor vagy, és ilyen bazi nagy fába vágod a fejszédet, amit szinte lehetetlen ilyen makulátlanul kivitelezni. És neked mégis sikerült. Tiéd a szívem. A fele. A másik része Sherlocknál van.) *suhan is a következőhöz*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. most látom, hogy én erre nem válaszoltam (ノಠ益ಠ)ノ彡┻━┻ *agressively flips table* ne haragudj!
      dehogy ignorálom a jelenléted (bár sikerült, mert egy évszázad telt el, mióta írtál ide :S), de nem, nem ignorállak! köszönöm szépen, h írtál, és nagyon örülök, hogy tetszett! igen, elég merész dolog volt belevágnom ebbe, de hát, bátraké a cseresznye ;)
      atyaég, és most haldoklom picit a kommentedtől. köszönöm még1x, hatalmas tabiölelést küldök! <3

      Törlés
  11. Eléggé szkeptikusan álltam hozzá ehhez a sztorihoz mert Sherlock? Sztriptíztáncos? Komolyan? Előbb maradna az utcán csövezni. XD Végül csak az győzött meg, hogy borítékolhatóan szexi lesz. Persze az is. Az AU-kban mindig érdekes, hogyan hozza be az író a szereplőket, hogy önmaguk maradjanak, azzal együtt, hogy nem is önmaguk, és itt aztán van mindenki, ami szuper.
    Mondjuk picit fura, hogy Johnt csak úgy berakták oda a pult mögé oszt találjad fő' magadat. XD Sherlock nagyon jól megvan, de ő még nem igazán. Na de mindegy, mert alig várom, hogy tovább olvassam!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. én is szkeptikus voltam a történettel szemben, amikor letámadott (éjjel, egy hatalmas bunkóval), de hát, "egye fene" alapon (ami azóta kezd elharapódzni az életemben) megírtam. és hihetetlenül örülök, h kellemes élményt tudtam vele nyújtani!
      körömrágva várom, hogyan fog tetszeni a folytatás!

      Törlés